Eljött a nagy nap. Körülbelül százszor pakoltam át a poggyászaimat, hogy a súlyhatárt ne lépjem át (ami amúgy sikerült de nem szóltak szerencsére). Gyuri kivitt a reptérre, könnyes búcsú után pedig elindultam.
Először a Duty freeban találtam egy kincset, ilyet hazafelé be kell szereznem az irodába:
Most leírom gyorsan, ezt a posztot 2 napja írom, már nem is tudom hányszor pötyögtem le mindent amikor kidob, és nem enged vissza az oldalra a net. Szeretem a kínai netet :D
A lényeg, hogy minden rendben van. Kialudtam magam nagyjából, de szerintem ma sem kell majd altatni :)
A kínaiak nagyon kevesek, a közvetlen kollégáim főleg, még tréningekkel is elláttak az első nap, nincs lazsálás :) Az utcán nem tévedtem el egyszer sem, csak az épületben, keservemben megírtam nekik, hogy vigyenek a helyemre, mert nem találok oda :D Aztán a laptop táskámat hagytam el, rohantam vissza érte.
Pár megjegyzés:
- Néha nem tudom hogy kiabálnak, vagy csak olyan spanyolosan beszélnek
- A hallottak alapján a köszönömöt majdnem megtanultam.
- Aranyosak, kedvesek, de vezetni nem tudnak. Nincs olyan perc amikor ne lenne dudaszó. A zebrán nagyon kell vigyázni, és hogy nehogy a csordaszellem megérintsen, mert akkor mész velük a 8 sávos úton keresztbe a zebrán, ahol a lámpa még piros és az autók meg mennek.
- A járdán belül érdemes menni, nehogy az ablakból kiköpdöső emberek eltaláljanak.
- A boltban csomó eladó van, de nem nagyon beszélnek angolul és néha csak elüvöltik magukat, persze fogalmam sincs hogy miért.
- A Carrefourban, ami 2 szintes hodály, minden kapható, bőrönd, tv, osztriga, ágynemű, kaja... KÉS NINCS! baromi nagy, villa, kanál van, de kés nincs. Se nagy, se kicsi. Első nap venni akartam egy egész dinnyét, de hamar visszatettem, mert ha csak otthon a 4.-ről le nem dobom, nem fog szétnyílni.
